Statikusság és dinamika. Nincs, aki megszólaltassa a hangszereket, senki nem ül a zongoránál, ahogy a hegedűt sem szorítja vállához a művész. A hófehér papírra vetett, évszázadok óta szigorú szabályokat követő hangjegyek küzdenek a betüremkedő, színes külvilággal. Mintha csak egy kamasz döntött volna úgy, hogy befejezi a gyakorlást, mert hívja valami izgalmas. Talán a színes, fényes kavalkád kerekedett felül, a hangszerek azonban nincsenek egyedül. Elmosódott alakok formájában ott maradt a szobában a muzsika szelleme. Halljuk a duót, de a zenészek „elbújtak” a hangszerek mögött.

Azt mondják, csak kétféle zenész van, jó meg rossz, az már mindegy, hogy milyen műfajban játszik. Maurice André trombitás klasszikus darabokkal jutott a csúcsra és van ott a mai napig, mert ezen tavaly februári halála mit sem változtatott. Nekem ő nagy kedvencem, és szerencsémre 2008-ban láthattam-hallhattam őt élőben is játszani. Ezt örökítette meg a kép, amelynek különleges hátterét a koncertterem mennyezete adta.

Fiatal koromban, illetve míg apám élt, nálunk otthon minden vasárnap orgonazene szólt. Részben nosztalgiából, részben, mert én is szeretem ezt a műfajt, ezt a szokást a mai napig is tartom. Ugyanakkor az orgona, különösen Bachnál nem mindig nyugodt, hömpölygő és méltóságteljes. Igenis, benne van a szenvedély, a küzdelem és az ellentmondás. Ha átéléssel és ihletetten játsszák, egy-egy koncert bizony kifacsarja az előadót. Szándékaim szerint a képen ezek az elemek keverednek.

A jazz és az éjszaka úgy fonódik össze, mint a borsó, meg a héja. Persze, nappal is lehet jó jazz-t hallani, és éjszaka is lehet az embernek más elfoglaltsága, de bennem ez a kettő szorosan együtt jár. A jazz-zenészek is egyfajta éjszakai lények, füstös klubok szülöttei. Mintha az éjszaka hozta volna őket a világra, hogy csak játszanak és játszanak, mert bármikor újra elnyelheti őket.

Több perspektívából láthatjuk a táncosokat, ezzel a Carmen körül forgó, zsúfolt világról kaphatunk benyomást. A háttér hideg színei a forró, tüzes nőt körülvevő hűvösséget jelzi. Carmen középen táncának éppen a tetőfokára ér, ezzel kiemelkedve a többi, még mozgó táncosból – éppen lendületes megállása jelzi temperamentumát. Ezt a képet is expresszív, erőteljes színek és lendületes ecsetvonások jellemzik. Így hatásosan érzékeltethettem a mozgás dinamizmusát.

Carmina Burana-t Orff 1936-ban komponálta, tehát a klasszikusok léptékével ugyancsak modern műről van szó. Miközben talán ez a világ legnépszerűbb klasszikus műve, szinte komolyzenei sláger, mindenki mást szeret benne.

Számomra a Burana a kitörő életöröm, a vidámság, az élet élvezetének, sőt féktelen habzsolásának egyik nagy himnusza, azé az érzésé, ami az életet önmagáért szereti, napos és árnyoldalaival együtt. Ezt a sokszínű, mégis egyértelmű érzést próbáltam vászonra vinni.

A tengerben az a vicc, hogy mint modell nagyon türelmes, és gyakorlatilag bármit szimbolizálhat. Haragot, végtelen nyugalmat, szépséget. A hideg, fulladásos halál ugyanúgy részei, mint egy önfeledt pancsolás a forró görög partokon.

Debussy, akit hallgatva a képet készítettem, a tengernek inkább a természeti, esztétikai, játékos oldalát komponálta meg, méghozzá nagyon érzékletesen. Én a zenéből és a tengerből azt a néhány figyelmes percet akartam megfogni, amikor az éjszaka és a nappal váltja egymást, nincs se igazán világos, se sötét. Egy mindig magányos, ingatag pillanat, kis csend két sóhaj, két hangjegy között, amikor minden lehetséges.

Isztriában egy festőversenyen készült a kép. Maga a táj önmagában is egy mese, de akkor ott különösen megfogott, hogy a tenger és az ég is hátrahagyta szokásos „képeslap” színeit és egészen különös árnyalatot vettek fel. Ezt festettem meg versenytempóban, miközben a rengeteg vitorlás épp kihajózott a Déli széllel.

Nem mellesleg St. Martinnak van egy azonos című száma, amiben van egy rövid, de kifejezetten Isztriai hangulatú, zenekarral kísért szóló.

Az Egy kiállítás képei számomra az egyik legkomplikáltabb klasszikus zenei mű. Mint ismert, Muszorgszkij barátjának, Viktor Hartmann-nak hirtelen halála, illetve a festő képeiből rendezett kiállítás hatására írta a darabot. A zenében a gyász, a képek egyértelmű, de hangokkal nehezen visszaadható témái mind tetten érhetők.

A darabot a zeneszerző tehát festmények alapján, ihletésére, azok közvetítésére komponálta, hangra fordítva a képet. Én pedig, kettős metamorfózis kísérletként a hangot ismét képre fordítottam. Természetesen, ahogy Muszorgszkij zenéje is elsősorban az érzésekről szól, amit a képek ébresztettek, az én képem is szubjektív, főleg a saját, zene keltette érzéseimet ábrázolja.

Az Egy kiállítás képei számomra az egyik legkomplikáltabb klasszikus zenei mű. Mint ismert, Muszorgszkij barátjának, Viktor Hartmann-nak hirtelen halála, illetve a festő képeiből rendezett kiállítás hatására írta a darabot. A zenében a gyász, a képek egyértelmű, de hangokkal nehezen visszaadható témái mind tetten érhetők.

A darabot a zeneszerző tehát festmények alapján, ihletésére, azok közvetítésére komponálta, hangra fordítva a képet. Én pedig, kettős metamorfózis kísérletként a hangot ismét képre fordítottam. Természetesen, ahogy Muszorgszkij zenéje is elsősorban az érzésekről szól, amit a képek ébresztettek, az én képem is szubjektív, főleg a saját, zene keltette érzéseimet ábrázolja.

Bár a darabot kifejezetten karácsonyi műnek tekintik, és ez idő tájt szokták a klasszikus zenei adók rojtosra játszani, a Halleluja szó jelentése ennél általánosabb. Fordítsuk úgy, hogy dicsőség Istennek. Miközben a képen, legalábbis annak színvilágában nem távolodtam el nagyon a karácsonytól, igyekeztem megragadni az ember és hit viszonyát. A téma persze messze túlmutat egyetlen olajkép és egy festő lehetőségein. Mégis úgy érzem, hogy az Úr emberi lelkekben tükröződő dicsőségét legérzékletesebben a gótikus katedrálisok hirdették és hirdetik ma is. Ezt a kapcsolatot, Istenképet akartam egyebek mellett megfogni, miközben persze az Úr a tanítás szerint épp úgy jelen van a legkisebb porszemben is.

„Európa, Afrika, Ázsia, a két Amerika, Ausztrália, zsidók, cigányok, örmények, asszírok, melegek, fehérek, feketék, indiánok, kommunisták, rokkantak, hutuk és tuszik, Srebrenica, szunniták és siiták, keresztesek, husziták és konkvisztádorok, KukLuxKlan, fehér és vörös terror, apartheid. A sor szinte végtelen és addig is hosszabb lesz, amíg ezt a szöveget elolvassuk. Jön valaki, rámutat valaki másra, és már fel is csaptak a lángok. Vágyjuk, gyújtjuk, csodáljuk, mások rongyaival füstölnénk el életünk felelősségét, kapzsiságunk, gyávaságunk, nyomorúságunkat. Lándzsa, gáz, tűz, AK47-es, mindegy. Aki itt technológiát elemez  vagy ideológiai árnyalatokat, félig már maga is cinkos. Az égett lelkek zsíros hamuját hallgatással nem lehet lemosni.”

Louis Armstrong, más néven Satchmo (Satchel-Mouth rövidítése, magyarul kb. táskaszájú, kora xx. századi afroamerikai szleng). Szerintem és sokak szerint a világ valaha volt legnagyobb jazz zenésze. A szintén nem ismeretlen Miles Davis mondta róla, hogy még soha senki nem játszott olyat trombitán, amit Armstrong már rég le ne játszott volna. Nos, képként sem ez az első, ami róla készült, de annyira szeretem hallgatni, hogy mindenképp szerettem volna készíteni egy képet róla, ha úgy tetszik, neki. A háttér persze New Orleans, ahol viszont sajnos még nem jártam.

Szándékosan nem utcazenész, mert az utca ebben az összefüggésben nem minősít, csak helyet határoz meg. Zseniális volt ő is, a hangulat is, amit teremtett. Nem ismerem a konkrét figurát, de Madridban láttam, hallottam játszani – igen jól. Bárki is volt, komolyan vette, amit csinált. Hát persze, hogy hazaérve meg kellett festenem.

Úgy hasít bele a csendbe, ahogyan az arany színe vonja magára a figyelmet. Mindig, minden körülmények között. A harsanás szinte hallható. A kürtös magányos, akárcsak a vadász, amikor az erdőt járja. Hiába áll a háttérben a nagyzenekar, vagy a társak, a többiek láthatóan csak készülődnek. Várják, hogy megadja a jelet, hogy kezdődhet a koncert. Ugyanúgy, ahogy a vadászok, fegyelmezetten, de pattanásig feszült idegekkel várakoznak, amíg felharsan a kürt és kezdődhet végre a hajtás.

Nehéz mit mondani a képről, hiszen egy nagyon népszerű zeneműről van szó, és a témát képként is százszor feldolgozták már. Én itt azzal kísérleteztem – miközben hallgattam az ismert zenét – hogy az egyes hangokhoz, hangzatokhoz rendeltem egy-egy színt és rátettem a vászonra. Próbáltam elvonatkoztatni az egyes évszakokhoz hagyományosan kapcsolódó színsémáktól, az eredmény mégis mindenkinek egyértelmű. Hát ilyen zeneszerző ez a Vivaldi